III.évad 10.rész - Ragyogó jelző tűz

Hey! Elég sok késéssel, de meghoztam a részt.:)
Eddig úgy néz ki, hogy megnyílik egy új blogom valószínűleg Wattpadon, de még közel sem olyan biztos ez, csak ötleteim vannak.
Pussz

A rész zenéje:
Lana del Rey - Serial Killer
https://www.youtube.com/watch?v=6nKlIDq4mak

NiSzi xx

- Mikor nem lesz otthon?

- Tízkor lesz egy megbeszélése, aztán egykor egy másik - gondolkozok el egy pillanatra. Mindig kívülről fújom Chrisnek az az napját, hogy tudjam, mit mikor csinál.

- Kilenc óra van, egy óra múlva elmegyünk és összepakolsz - határozottan jelenti ki Eleanor.

- Vagyis jössz velünk? - kérdi az éppen belépő Harry.

- Azt hiszem - sóhajtva túrok a hajamba. Az éjjel nem aludtam valami jól. De nem Chris miatt. Zayn miatt. Nem bírtam kiverni a fejemből őt, és ahogyan utoljára beszélt velem.

- Azt hiszed?

- Nem tudom Harry. Nem menekülhetek csak úgy el, ezt meg kéne vele beszélnem.

- Azért jó lenne, ha jönnél. Mellesleg Paul üzeni, hogy délután megbeszélés.

- Oké - bólintok rá. Chris nem erőltette meg magát és nem keresett, amit nem bánok. Jelenleg nem akartam volna még a közelembe látni, valóbban. Az ujjamon lévő gyűrűt piszkálgatom és gondolkozom. Ennek az egésznek annyira nem így kéne lennie. Nem kellett volna veszekednünk miután megkérte a kezem, hanem elmenni vacsorázni kettesben, vagy elutazni egy kis időre, mint egy normális család. Tudhatnám már, hogy ilyen nincs is.

A kulcsommal ügyetlenkedek az ajtónkban állva, félek, hogy itthon találom Christ még ha tudom, hogy ennek kevés az esélye. Zayn kiveszi a kezemből a kulcsot és kinyitja az ajtót. Ő jött egyedül velem, már nem is tudom milyen indokkal állt elő. Egész nap távolság tartó volt, de örülök, hogy most itt van. Nem mond semmit csak kitárja az ajtót és előre tessékel. Nem szólva semmit, sietve nézek körbe a házban, majd megnyugodva indulok fel az emelete tudva, hogy senki sincs itt. Az ágy alól előveszem a bőröndömet és minden cuccomat bele teszem, amit csak tudok. Ugyan ezt eljátszom Davi szobájában is. Amikor visszamegyek a Chrissel közös szobánkba, hogy megnézzem minden meg van e, megakad a szemem a szekrényen pihenő bekeretezett képen. Pár éve volt, amikor Davival

voltam terhes. Chris elsőnek a hasamra adott puszit, emlékszem Davi akkor rúgott is egyet. Majd feljebb jött és megcsókolt. Az egyik kedvenc képem, hihetetlenül tetszett mindig is. Most pedig annyira távolinak tűnik az a pillanat.

~Három évvel ezelőtt~

- Kövér vagyok így - lebiggyesztett ajkakkal nézem magam a tükörben.

- Gyönyörű inkább - hátulról ölel át, én pedig kifújom a bent tartott levegőt. - Mehetünk?

- Anyádék kifognak nyírni - sóhajtok, feladva, hogy itthon maradhassak. Családi vacsora lesz. Utoljára akkor láttam őket, amikor Chris bemutatott nekik nyolc hónapja, mint a barátnőjét. Természetesen nem tetszett nekik, hogy a huszonhat éves fiúk egy kamasz lánnyal jött össze. Most, hogy terhes lettem el sem tudom képzelni, mi mindent kapok még, ahogy Chris is.

- Nem lesz semmi baj - nyom egy puszit a vállamra.

- Ezt akkor mond, ha túl éltük a következő két napot - holnap ugyanis hozzánk megyünk.

- Nem tudom, hogy a bátyád, hogy fok reagálni - húzza el a száját.

- Egészen biztos, hogy kiakar majd nyírni - mosolygok rá a tükrön keresztül tartva a szemkontaktust.

Chris szüleinek háza előtt parkolunk le én pedig mély levegőt veszek. Nem lesz ennek jó vége, már most érzem.

- Kisfiam, örülök, hogy látlak végre - mosolyogva nyit ajtót Chris édesanyja. Felém egy biccentést és egy halvány mosolyt intéz csupán. Ő tudta, hogy terhes vagyok, ennél nagyobb falat csak Chris apja és a bátyám lesz.

- Sziaszt... - ekkor volt az a pillanat, hogy Chris apja felnézett az újságból egyenesen rám. Rám, aki terhes. - Hát ez meg mi? - teszi le az újságot az előtte lévő asztalra.

- A terhes menyasszonyom - feleli kimérten Chris.

- Kisfiam, beszélhetnénk? - a látszatot még mindig fent tartja, halvány mosolyt ereszt felém. Az anyja kikísér a nappaliba és ott marad velem bájcsevejt folytatva.

- Hány hónapos is? - egy fintort fogott vissza, határozottan láttam.

- Öt hónapos terhes vagyok - mosolygok erőltetetten.

És mondhatni ennyivel befejeződött. Viszont az utána lévő nap még nehezebb volt. Számomra legalább is.
- Tehát anyádék elkönyveltek egy pénzéhes ribancnak - bólintok magam elé nézve. Különösebben nem zavar. Chris a tegnap esti beszélgetésüket meséli, amíg a másik csatatérre megyünk, Holmes Chapelbe, haza.
- Olyasmi - sóhajt fel. Látom, ahogy görcsösebben szorítja a kormányt, így arcára pillantok. Ideges, és szomorú. Vállára simítom egyik kezemet. - Nem vagy az egyáltalán - motyogja szemeimbe nézve, kezeinket összekulcsolja amikor egy piros lámpánál állunk meg.
- Tudom. És azt is, hogy te sem gondolsz annak - mosolygok rá. Magához húz egy rövid csókra, ugyanis mögöttünk duda szó hangzik fel, ezért el kellett válnunk.
Az út hátralévő része csendesen telt, én a tájat figyeltem, Chris pedig halkan dúdolta a rádióban szóló dalokat. Eddig sem kedveltek a szülei ezt tudtam eddig is, de ezek után biztos vagyok benne, hogy semmi esélyem belopni magam a szívükbe. Nem mintha akartam volna. Viszont anyu és a bátyám még nagyobb problémát fog okozni majd. Előre félek. Christ nem féltem, őt különösebben nem érdekli ha utálják a családom, ahogy engem se, hogy engem utál az ő családja. Viszont anyuék már annak sem örülnek, hogy együtt vagyunk, ferde szemmel néznek rám emiatt, és most még ez is.
- Tuti kitagadnak - sóhajtok, ahogy kiszállok a már álló autóból. Chris rögtön sietett segíteni, de még megtudom oldani a kiszállást, szerencsére.
- Halihó - kiáltok, ahogy belépek a házba.
- Ninus! - hallom bátyám vidám hangját, ahogy szalad le a lépcsőn. Mosolyogva vésem emlékezetembe ezt, mert biztos vagyok benne, hogy jó időre, most hallom ezt tőle utoljára. Ahogy meglát, mosolya lehervad arcáról, összeráncolt szemöldökkel, lefagyva néz rajtam végig. A mögöttem álló Chrisre néz megfeszült állkapoccsal.
Mondanom sem kell, hogy anyu is körülbelül így reagált.
- Nem mondom, hogy örülök, mert korainak tartom - rázza a fejét anyu. A kanapén ülünk Chrissel, mellettünk pedig egy fotelban anyu, mögötte Peter csak néz ki az ablakon. Kelletlenül de bólintok.
- Szerintem mi megyünk - állok fel lassan.
- Még csak most jöttetek - vonja össze a szemöldökét anyu. Chris is feláll, én pedig halvány mosolyt erőltetek magamra.
- Chris szülei is szinte kidobtak minket, nincs szükségem rá, hogy itt is azt az érzést érezzem.
- Rendben - sóhajt lemondóan anyu. Egy öleléssel búcsúzik, ami igazából rövid és rideg volt. Peter még csak felém se nézett. A kocsiba már beültem, amikor meglátom az ajtóba és magához hívja Christ. Értetlenül állok az egész előtt. Miért akar beszélni vele? Peter nem mond végül semmi, amikor Chris előtte áll, behúzott neki. Kiakartam szállni a kocsiból, de mikor megláttam, hogy Chris jól van, végül nem tettem. Nem kapott akkorát, de Petertől ez már így is elég sok, sosem verekszik. Ez volt az utolsó nap, hogy találkoztunk.

 

 ~A jelenben~

- Meg vagy? - Zayn hangja zökkent ki a gondolataimból.

- Persze - erőltetek magamra egy halvány mosolyt.

- Úgy értettem, jól vagy? - szemöldökét hitetlenül vonja össze. Tudja, hogy hazudni fogok.

- Mondtam, persze. Nem kell aggódni - tekintetemet visszavezetem a szekrényre aminek az egyik fiókját kihúzom és kiveszek belőle egy képet. Peter és én vagyok a képen, még öt évvel ezelőtt. A képet szomorú mosollyal nézem, végig húzom ujjaim rajta. Hiányzik. A testvérem persze, hogy hiányzik. De nem tudok mit tenni ellene, ő szakított meg minden kapcsolatot velem és utált meg.

- Mit nézel úgy? - hallom meg közelebbről Zayn hangját.

- Szerencsés vagy. Ott van neked Perrie és a testvéreid elfogadják - halkan mondom, de a csendes szobában hallatszik.

- Egyke vagy, neked egyszerűbb.

- Hogyne - nevetek halkan. Nem szívből jövő nevetés van, inkább elkínzott.

- Talán nincs igazam? Vagy van testvéred?

- Nem! - fejemet felkapva rá, csapom be a fiókot. - Egyke vagyok - eresztek meg egy mosolyt. Egész hihető. Bőröndömet magam után húzva megyek el Zayn mellett, viszont karomat megragadva megállít, amikor mellé érek. Sokáig csak szemeimbe néz, de nem tesz semmit.

- Mit akarsz csinálni Zayn? Megcsókolni? Lefeküdni velem? Újra elhordani mindennek? - kérdem halkan, végig szemeibe nézve. Elenged én pedig sietve megyek le a lépcsőn. Pár pillanat múlva hallom, ahogy mögöttem jön, sokkal lassabban.

- Ez most már így lesz? - kérdi halkan amikor már a kocsiba ülünk, bőröndöm pedig a csomagtartóban van.

- Tessék? - kérdezek vissza értetlenül.

- Neked lesz valami problémád Christopherrel, hozzám szaladsz, majd ott hagysz.

- Hogy mi? - szinte visítva kérdezek vissza. - Már ne is haragudj, de te jöttél hozzám, mert Perrievel veszekedtél.

- Kettőtök közül te vagy az aljas, nem Christopher! Játszod az ártatlant, amikor velem flörtöltél végig - még inkább ledöbbent és dühös vagyok. Ezt mégis hogy gondolja? Egyáltalán nincs igaza! Sértetten szállok ki a kocsiból, ugyan is megérkeztünk vissza a házba. Hátra megyek, hogy kiszedjem a csomagtartóból a bőröndöm, viszont egy kicsit nehéz. Zayn jelenik meg mellettem és próbálna meg segíteni, de ellököm a kezeit.

- Egyedül is megoldom!

- Rendben - tárja fel kezeit mellkasa elé és lép arrébb. Végül sikerül kiszednem és dühösen indulok el az ajtó fele. A lépcsőn felérve Zayn visszaránt. Farkas szemet nézünk végig, majd magához ránt és megcsókol. Szenvedélyes és erőszakos a csókja mégis viszonzom. Kell pár pillanat míg észhez térek és kitépem magam a kezei közül.

- Idióta barom! - mondom és berohanok a házba.

- Mert te aztán annyira ellenezted - siet utánam szintén dühösen.

- Persze, nyugodtan csak kend rám az egészet.

- Veletek meg mi van? - csodálkozva néz ránk Eleanor.

- Semmi - vágjuk rá egyszerre. Fejét rázva néz ránk hitetlenül.

- Paul szeretne találkozni veled. Mondtam neki, hogy nálunk vagy úgy, hogy idejön - jön be Liam én pedig bólintok.

- Ez esetben a mi menedzserünket is hívni kéne - szólal meg Mesi, amire megint csak bólintok. Mesi elment telefonálni én pedig tovább ültem, dühömet visszafojtva. Nem sokkal később mindenki a nappaliba volt.

- Paul Higgins - nyújtja kezét menedzserem felé.

- Paul Stone - fognak kezet. Paul aki felfedezett és Paul a menedzserem. Egész jó név párosítás. A feltételeket és egyéb más fontos dolgot megbeszéltünk, majd Paul felém fordul.

- Tehát elvállalod? - Menedzseremre nézek, aki biztatóan bólint.

- Igen - sóhajtok halkan.

- Illetve a csapat nem. Ők nem vállalják, csak mi ketten - szólal meg Mesi.

- Miért? - vonja fel szemöldökét Niall.

- Mindnyájuknak családja van, senki nem vállalja így. - Nekem is családom van, mégis vállalom. Talán ez is mutatja, hogy Chrisnek igaza van és nem lennék jó feleség, családanya? Harry, mint aki megérezte mire gondolok, kicsik meglöki a térdem és mikor ránézek halványan megrázza a fejét.
- Davina is jön? - kérdi Paul én pedig csak bólintok.
- Na, és Peter? - vonom fel a szemöldököm.
- Még nem tudni, nem jelentkezett.
- Szokása - fordítom el a fejem más fele. Csengettek és Louis ment ajtót nyitni.
- Üdv! - köszön sietősen az emlegetett szamár. Halkan sóhajtok, felé pillantva. - Nina - biccent felém egy aprót, de én csak szemeimet forgatom. Eszem ágában sincs normálisnak lenni vele.
- Nina és Mesi vállalták a turnét. Te hogy állsz vele? - kezdi rögtön Paul.
- Nos, nem tudok menni végig csak az elején, mivel anyámnak kórházi kezelés kell, és vele kell mennem - könnyedén mondja mindezt én pedig ijedten kapom fel a fejem. Még sem kérdem, hogy mi történt. Nem kapom fel a telefonom az asztalról és rohanok ki telefonálni. Csak csendben ülök tovább.
- Rendben - bólint Paul. Peter mellé topog Davi egy zacskó gumicukorral, amit a konyhából vehetett el. Megböki Peter lábát majd, amikor ő lenéz a szőkeségre, ő felé tartja a csomagot. Halványan elmosolyodom, ez is bizonyítja, hogy udvarias gyereket nevelek. Peter csodálkozva, de megköszöni és kivesz egy gumimacit. Davi utána hozzám siet én pedig mosolyogva húzom az ölembe. Ahogy ott ül máris nyugodtabb vagyok.
- Akkor ha minden megvan, két óra múlva indulunk - csapja össze tenyereit Paul. Menedzseremmel együtt feláll és távoznak.
- Helo Haver - pacsizik le Harry Peterrel. Nem tetszik, hogy itt maradt, de nem az én házam így egy szavam nem lehet. Csörög a telefonom, de amikor látom, hogy Chris az, azonnal kinyomom. Davival játszok, aki a végén már az ölembe fekszik és nevet.
- Harry - A göndör után kapálózik, nevét kissé pöszén ejtve. Harry félbeszakítja Peterrel a beszélgetést és a kislánynak szenteli minden figyelmét.
- Drága férjed merre jár? - kérdi gúnyosan Peter, amikor Harry feláll mellőlem és mellőle tehát most senki nem ül közöttünk.
- Mióta érdekel az téged? - vágok vissza szintén gúnyosan.
- Nem félt, hogy az ő drága szerelme, négy hónapig távol lesz tőle? - Nem szólok semmit, egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Idegesen állok fel és megyek a konyhába. A pulton támaszkodok meg és idegesen fújom ki a levegőt. Miért kell megnehezítenie? Miért nem tud egyszerűen csak csöndbe eltűrni a jelenlétem? Csak pár hét, és ez mind így fog telni? Lehetetlen kibírni így! Egyszerűen egyenlő a lehetetlennel. Nem fogom tudni magam mindig türtőztetni és egyszer minden kifog bukni belőlem. Csak az a baj, hogy ha ez elkezdődik nem csak Peter lesz, akinek beolvasok. Zayn is köztük lesz, hiszen a két fiú, jelenleg, mint két tojás.