8.rész - Őszinteség

A rész zenéje:
Rihanna - Four Five Seconds
https://www.youtube.com/watch?v=kt0g4dWxEBo

NiSzi xx

Sírásom nem apadt el még akkor, sem amikor a színpadra kellett felmennem. Már három perce ott kéne lennem.
- Minden rendben? - kopog be az öltözőm ajtaján Louis.
- Igen. Pár perc és megyek - felelek és próbálom úgy csinálni, hogy hangom ne remegjen. Sírásomat visszafojtottam, megcsináltam sminkemet is, én csináltam meg gyorsan, ha már Lout is kizártam az öltözőmből.
- Kész vagyok - lépek ki az öltözőből teljes hadi felszerelésben.
- Jól vagy? - kérdi aggódva Liam.
- Igen - felelek. Szeretnék határozottnak hangzani, de nem megy. Felsietek a színpadra és előadom azt, amit mindig. Énekelek, táncolok, minden meg van, mint máskor. De most nem tudtam még megjátszani sem a jó kedvet. Erőm fogyni kezdett és nem éreztem magam jól. Fél órája lehettem a színpadon még csak. Ilyenkor máskor semmi gond nincs, nem fáradok ilyen gyorsan. Ki kell bírnom. Nem adhatom fel.
A táncot néhány dalnál nem csináltam csupán csak énekeltem. Nem volt annyi erőm, hogy folytassam akár a táncot is. Szerencsére volt egy pár perces szünet. Abban a pár percben ittam, de leginkább csak ültem a székben lehunyt szemekkel és mély levegőt vettem.
- Nem táncolt végig. Máskor sosincs ilyen - hallom meg Paul hangját.
- Jól vagyok! - mondom fel sem nézve rá.
- Miért van az, hogy amikor ezt hallom tőled, pont akkor van a legnagyobb gond? - guggol le elém Paul és térdeimre, helyezi egyik kezét. Egy csípős beszólással akartam vissza szólni, de nem tudtam.
- Nem mehetsz vissza a színpadra így! - szól rám Niall.
- Nem fogom cserbenhagyni a rajongóimat! - jelentem ki határozottan.
- Ha bajod lesz... - kezdi Harry is de, közbe szólok.
- Nem lesz bajom - állok fel, és visszamegyek a színpadra. Tovább énekelek teljes három dalt. Amikor viszont az a dal következik, amiben Zayn segített egyszerűen... Összeestem. A zokogás mélyről tört elő torkomból is, bár nem voltam tudatomnál teljesen. Zokogásomat hallottam, több ezer kiáltást, de ezek közül csak egy fogott meg.
- Minden rendben lesz Szerelmem, ne aggódj! Itt vagyok veled! - hallottam édesen cirógató hangját magam mellől.
- Zayn - suttogva mondtam ki. - Kérlek... - ekkor megint elfogott a zokogás. Éreztem, hogy mellkasom gyorsan emelkedik fel és le. Túl gyorsan. Majd egyre lassabban. Túl lassan. A zokogás még mindig égette torkom és a fejem is nagyon fájt. Ennyi. Szétestem.

Amikor felébredtem fehér szobában találtam magam. Egyértelműen kórház. A szobában csak egy személy volt, Louis. Ő az egyik fotelben ült és úgy aludt. Maszkom és parókám az ágyam mellett található kis szekrényen volt. Amikor mocorogni kezdtem az ágy kicsit megnyikordult ezért Louis rögtön felébredt és hozzám sietett.
- Ne hősködj, feküdj vissza! - parancsol rám határozottan még is kedvesen.
- Louis mikor lett levéve rólam a maszkom? - kérdem még fáradtan.
- Nem látott senki és csak én jöttem be. Hihetetlen, hogy ilyenkor is a lebukásodat félted és nem az egészséged - rázza fejét hitetlenül.
- Itt van? - kérdezem, és próbálok fent lenni, de szemeimet nem bírom nyitva tartani.
- Kicsoda? - simítja meg kedvesen arcom ezzel kisimítva egy haj tincset onnan. - Zayn? - kérdi pár másodperc után. Válaszul lehunyt szemekkel bólintottam és hümmögtem.
- Behívjam? - kérdi, kicsit csodálkozva.
- Előbb add, oda kérlek a maszkom - suttogom kinyitva nagy nehezen szemeimet. Louis oda adta a maszkom, segített felvenni majd kiment a folyósora. Én már majd nem aludtam, amikor éreztem, hogy valaki kezemet foga és ad egy puszit rá.
- Zayn - suttogom, mert biztos vagyok benne, hogy ő az. Nem tévedtem.
- Jobban vagy? - kérdi ő is suttogva.
- Most már igen - alig hallhatóan beszélek. Nagyon fáradt vagyok, de fent szeretnék még maradni.
- Pihenj Szerelmem! Az orvos szerint is szükséged van a pihenésre - simogatja arcom. Minden érintése után, mint ha a bőröm égne.
- Megígéred? - suttogom kezemet az övére rakva.
- Micsodát? - ő is suttog, de jól hallom mit mond.
- Hogy ha felkelek, itt leszel mellettem? - kérdem. Már majd nem elaludtam teljesen, de a válaszát még hallottam.
- Megígérem

- Meddig kell maradnom? Unatkozom! - hisztizek egy kicsit, amikor felkeltem. Zayn valóban mellettem volt, amikor felkeltem, de nem tudtunk beszélni ugyan is amint felkeltem bejött az orvos őt pedig a fiúk követték, akik most is bent vannak még. Én pedig nekik hisztizek, hiszen nem szeretek sokáig egy helyben lenni.
- Hihetetlen vagy! - sóhajt Louis szemeit forgatva.
- Egy hétig - adja meg a választ a kérdésemre Harry. Válaszul csak morogva lejjebb csúszom, és a fejemre húzom a takarót.
- Ennyire nehezedre esik kicsit pihenni? - kérdi mosolygós hangon Liam.
- Az nem kifejezés. Főleg, hogy utálom a kórházakat - csapom le fejemről a takarót egy hirtelen mozdulattal, ezért hajam arcomba lógott.
- Miért? Mi történt? - kérdi Niall bizalmaskodóan.
- Magánélet - dúdolászva mondom ezt az egy szót. - Ajj, én meg fogok halni itt - ülök fel látványosan szenvedve az unalomtól.
- Miért nem mehetek haza? Teljesen jól vagyok! - hisztizek tovább.
- Ezt mondtad, amikor a színpadra visszamentél - forgatja szemeit Louis.
- Oké, oké - intem le. - De nekem dolgom van otthon. Ott van Katherina, Eleanor, az egyetem is, aztán Perrie-vel is találkoztunk volna, a vizs... - ekkor abba hagyom, mert túl sokat mondtam.
- Négy kérdésem lenne - teszi fel ujját Niall. Azt hiszem ő a legkíváncsibb rám eddig, persze csak Zayn után.
- Mond. - sóhajtok fel.
- Ki az a Katherina?
- Unokanővérem, aki terhes, de nem képes elmondani kitől - forgatom meg szemeim.
- Egyetemre jársz?
- Nem... - felelek de, nyilvánvalóan hazudok.
- Szóval igen - int le Zayn.
- Milyen Perrie-ről beszéltél? - folytatja a kérdezősködést Niall.
- Szerintem tudod te - forgatom szemeim. - Nagyon szőke haj, füstös smink, hiperaktív természet, Feltűnést keltő viselkedés - sorolom unottan.
- Mióta vagytok barátnők? - kérdi értetlenül Louis. Nocsak, van, ami neki is új?
- Másfél éve. Az egyik koncertemen mutatta be El, mint... - mint Zayn jegyesét
- Mint? - kérdi egyszerre Liam és Harry.
- Mint Zayn jegyesét - motyogom alig hallhatóan.
- Vagyis van egy személy, akit közel engedtél magadhoz - mondja Niall elismerően bólogatva.
- Azért ő sem tud mindent rólam - mosolygok halványan. - De nagyon jól ismer. Csak nem teljesen
- Vagyis nem tudja ki vagy - mondja ki a lényeget Louis. Egyetértően bólint.
- Utolsó kérdés. Mit nem mondtál végig a végén? - kérdi Niall.
- Mire gondolsz? - tettetem a hülyét.
- Tudod te azt - mondja Niall összehúzott szemekkel.
- Én ugyan nem - rázom fejem, alsó ajkam rágcsálva
- Sisi! - szól rám kíváncsian fürkészve Louis is.
- Ne is álmodjatok róla, hogy ezt is megosztom veletek! - mondom sértődötten és a takaród a fejemre, húzom.
- Jó napot! - jön be az orvos, mire én lekapom a takarót a fejemről. - Miss... - kezdi de, nem tudja, hogyan folytassa, hiszen tudja, ki vagyok, de nem akar lebuktatni.
- King - bólintok neki, mire ő is bólint egyet.
- Miss King beszéltem az orvosával. Mivel több, mint egy hétig bent kell tartanunk a vizsgálatok, pedig fontosak magának ezért is itt fogják elvégezni, amit Londonban csinálnának meg - mondja én, pedig bólintok. - Úgy tudom nincs barátja - feleli bár inkább kérdés volt.
- Nincs, de nyilván később szeretnék, és szeretném tudni, hogy addigra esetleg nem lennék PCO-s - mondom kissé feszülten. Tisztában vagyok vele, hogy a fiúk ezt úgy sem értik. Az orvos bólintott, közölte a vizsgálat időpontját és távozott.
- PCO-s vagy? - esik le az álla Niallnek.
- Tudod, hogy az mi? - vonom fel fél szemöldököm.
- Igen - bólogat vadul.
- Igen, az vagyok - dőlök vissza a párnámnak.
- Sajnálom - mondja halkan.
- Nem kell - felelek, de azért jól esik, amit mond.
- Közölnétek velünk is, hogy az mi? - kérdi kissé idegesen Louis. Csak nem zavarja, hogy valamiről nem tud? Én csak Niall-re nézek jelezve, hogy inkább ő mondja.
- A PCO rövidítése a Policisztás Ovárium - kezdi Niall sajnálattal nézve végig engem.
- Vagyis? - kérdi Zayn.
- Vagyis nem eshet teherbe - mondja csendesen Niall. Mind annyian sajnálattal néznek rám, ami kicsit idegesítő egy idő után.
- Ne sajnáljatok, már ilyen feltűnően könyörgöm - nevetek kissé hisztérikusan, hiszen ösztönösen jöttek elő az emlékek. - Váltsunk témát! - mondom némi csend után.
- Láttam egy tetoválást a mellkasodnál - mondja egyszer csak Harry amin, csodálkozom.
- Nincs tetoválásom - tagadom bár elég rosszul.
- De van. Én is láttam - mondja Zayn is már. Feladva sóhajtok fel.
- Igen, van. Most boldogok vagytok? - forgatom szemeim.
- Boldogabb lennék, ha megmutatnád - feleli mosolyogva Liam. Sóhajtva húztam kicsit lejjebb a kórházi köpenyem bal oldalt és mutattam meg az írást, amit magamra tetováltattam.
- Davina - olvasta fel hangosan Niall. - Miért tetováltattad magadra pont ezt? - kérdi kíváncsian.
- Ő volt a mindenem - suttogom magam elé nézve, majd egy kezet érzek az enyémnél. Oda kapom tekintetem és látom, hogy Zayn fogta meg a kezem.
- Elmondod, légyszi? - kérdi kölyökkutya szemekkel rám nézve Niall.
- Nem - nevetek fel látványától. - Egyszer talán - vonok vállat.
- Mindig ezt mondod - mondja Liam.
- Elfogom mondani. Ígérem. De nem most - mondom komolyan. Tudom, hogy el fogom mondani nekik, de még egy kicsit ismerkednünk kell.
- Egy ígéret, hogy mesélsz magadról. Végre nem csak azt hallom: "Majd egyszer talán" - mondja mosolyogva Harry, mire én csak a szemeim forgatom.
- Tegnap kicsit összekaptunk Ninával - mondja elhúzott szájjal Niall.
- Igen, említette - bólintok. - De min is pontosan? Ezt nem igazán akarta elmondani - játszom tovább a szerepem. Louis hitetlenül mered rám, én pedig amolyan "Ez van" nézéssel nézek vissza rá.
- Azt hittük, hogy ő te vagy - mondja Liam lesütött szemekkel én, pedig elnevetem magam.
- Ez most komoly? - kérdezem nevetve. - Már bocs, de Nina pont az ellenkezője annak, ami én vagyok. Ő szerény és visszahúzódó ráadásul kerüli a feltűnést - mondom mosolyogva.
- A te ellentéted - bólogat egyetértően Zayn.
- Te csak meg se szólalj - intem le - Mesélte mit mondtál neki - mondom szemeim forgatva.
- Lejárt a látogatási idő - jön be egy kedvesen mosolygó nővér. A fiúk elkezdtek szedelődzködni, hogy hagyjanak engem pihenni. Már mind kimentek a búcsúzkodás után, de Zayn még maradt egy kicsit.
- Ha nem Nina vagy, hát akkor ki? - kérdi szinte suttogva.
- A legnagyobb Titok - felelek halványan mosolyogva ő, pedig közelebb hajol, hogy adjon egy búcsú puszit. - A legnagyobb álmod, vagy félelmed. Ez a te döntésed - suttogom fülébe, majd hagyom, hogy elmenjen döbbent arccal.
 Nem értem mi van velem. Egyszer azt mondom neki, hogy vége mindennek hagyjuk egymást békén most, pedig ismét elkezdtem vele ezt a végtelennek tűnő játszmát. De nem tudok nélküle meglenni. Vele akarok lenni. Nem csak játszadozni vele, mint eddig, hanem úgy igazán mellette tudni magamat. Szeretném, ha mindent tudna rólam, de ez nem ilyen egyszerű.
 Az érdekes, hogy Harryvel nem csak Ninaként is szoros a kapcsolatunk, hanem Sisiként is. Annyi különbséggel, hogy amikor úgy vagyok vele, hogy magamat adom mind, a ketten jobban közeledünk a másikhoz. Olyankor jobban szeretem. Vele felszabadulnak, érzem magam, és bár tudom, vannak akadályaink, de le lehetne őket küzdeni, ha akarnánk. Viszont neki nem tudnám elmondani az igazat.
 "A PCO rövidítése Policisztás Ovárium. Vagyis nem eshet teherbe."
Már hozzá szoktam a gondolathoz, hogy Davina után nem lehet kisbabám. Igazából nem is szeretnék. Hiszen ami történt, azok után ki tudna kihordani és megszülni majd felnevelni egy gyereket, ha az első kicsikéje meghalt? Kevesen vágnának bele ebbe. Most viszont újra kezdtem a vizsgálatokat. Akkor kértem időpontot miután megismerkedtem a fiúkkal. Akárhogy is csinálják, de reményt adnak. Reményt adnak, hogy egyszer talán még lehetek boldog miközben a kisbabámat, tartom a kezemben.
Davina halála súlyosan megérintett. Nem minden nap hal meg bölcső halálban egy ember kisgyereke, ráadásul még én is gyerek voltam. Csupán csak 16 éves. De lehetetlennek éreztem, hogy elvetessem. Képtelen lettem volna rá, de így is elveszítettem. Az én kicsi lányom bölcső halálban távozott el mellőlem, pedig nem kellett volna neki ilyen kicsiként meghalnia. Előtte is már megvolt a karrierem, de akkor még csak kezdő voltam. Nem igazán tűnt fel az embereknek, hogy eltűntem kilenc hónapra. Viszont miután ez megtörtént elvesztettem magam. Elvesztettem azt az életvidám, bármire kész, boldog lényem, aki egykor voltam. Helyét átvette egy komoly, titokzatos, lelketlen lény. Azóta nem bízom meg az emberekben, hiszen Christopher megalázott és elhagyott ezek után. Nem bízok senkiben sem a szerelem, pedig szóba sem jöhet. Régen mindig vidám voltam, akármi is történt. Én voltam az, aki bárkit megnevettetett vagy még akkor is mosolyogtam, ha mások már idegrohamot kaptak. Kicsit hasonlítottam Niall-re. De most egy idegroncs vagyok, akit csupán csak annyi tart össze, hogy ne mutatkozzak gyengének és a rajongóimat, ne hagyjam cserben. Idegroncs vagyok, aki képtelen nyitni az emberek felé őszintén, akit nem érdekel kin, gázol keresztül. Viszont ezt változni látom. Változni látom, amióta találkoztam Velük. Meg szeretnék változni, újra normális lenni, de nem megy. De ők újra reményt adtak nekem. Reményt miszerint újra lehetek olyan, mint régen.

  - Milyen szexi lennék ebben a ruciban. - fogja meg Niall mosolyogva a kórházi ruhám szélét. Majd egyszer csak kirohan. A többiekkel értetlenül nézünk utána de, amikor percek múlva vissza tér nevetni kezdünk. Ugyan is ugyan olyan kórházi ruha volt rajta is.
- Nem meg mondtam, hogy szexi lennék benne? - pördül meg előttünk, mint egy igazi kisasszony, majd helyet foglal mellettem az ágyon.
- Honnan szereztél ilyen ruhát? - fordítom felé fejem halványan mosolyogva.
- Titok - kacsint rám, majd feláll, és újra kimegy.
- Hihetetlen mennyire hasonlít rám - motyogom csendesen még mindig mosolyogva nézek utána.
- Hasonlít rád? - kérdi értetlenül Zayn.
- Régen én is ilyen voltam - bólintok és még mindig csendesen, beszélek. - Nem akartam megváltozni egy ilyen... Undormánnyá ami most vagyok. De már nem tudok olyan lenni, mint régen - A végén lesütöm szemeim. Nem tudok a szemükbe nézni.
- Nem vagy undormány! - simítja meg karom Zayn.
- De az vagyok. Undorító, ami belőlem lett. Megváltoztam és nem a jó irányba. Átgázolok mindenkin, amikor meg sem érdemli az illető. Képtelen vagyok őszinte lenni azzal, aki tudom, a barátom is lehetne akár - felelek néha-néha felpillantva rájuk.
- Ez nem igaz! Velünk őszinte vagy és a barátaid vagyunk - mondja Liam kedvesen mégis szomorúan nézve szemeimbe.
- Most éppen - bólintok. - De meddig tart az őszinteség? Meddig tart az, hogy ilyen vagyok? Ismerem magam, és hiába nem akarom, tudom, hogy ez az állapot változni fog - suttogok már a végén.
- De mi itt leszünk és újra a régi, leszel - ölel magához Niall. Azt sem vettem észre, hogy időközben visszajött.
- Köszönöm! - veszek mély levegőt és visszaölelem. - De nem csak erről van szó. Amit művelek az az undorító - mondom, amikor elengedem Niallt, Louisal pedig találkozik a tekintetünk. Ő tudja, mire gondolok.
- Miért? - kérdi Harry. Pont ő.
- Két emberrel játszadozom, pedig nem érdemlik meg - mondom miközben az ablakon, nézek ki és meredek a távolba. - Játszom velük, mint ha bábuk lennének. De én nem akarok nekik fájdalmat okozni. Mind kettejüket szeretem. És ez gond. Hatalmas nagy gond - suttogok már a végére.
- Tudod... Arra gondoltunk, hogy megszöktetünk - szólal meg Niall egy váratlan ötlettel.
- Annyira el akartál menni tegnap, hogy beszéltünk az orvossal, aki azt mondta, ha otthon vigyázunk rád, elenged hamarabb - mondja Louis is jókedvűen.
- Köszönöm! - ülök feljebb hatalmas nagy mosollyal az arcomon. - Hihetetlenül aranyosak vagytok! - ölelem végig mind annyijukat.
- De? - kérdi felvont szemöldökkel Louis. Tudja, hogy itt lett volna egy "de".
- De inkább maradok. Addig sem kell foglalkoznom azokkal a gondokkal, amik odakint várnak - mondom halványan mosolyogva.
- Akkor is maradunk melletted! - mondja határozottan Zayn.
- Unatkozni fogtok - kihívóan nézek végig rajtuk.
- Mellettem ugyan nem - karol át Niall. - Főleg ha rá segítesz - néz rám cinkostársként, amit viszonzok.
- Szíves örömest benne vagyok - mondom, majd lepacsizok Niallel. - Viszont a kezedet vedd le rólam. Ezt utálom! - rázom le magamról Niall kezét.
- Tudom. Azért csináltam - mondja gonoszan mosolyogva.
- Édesem feltűnt, hogy kint esik a hó? Csak nehogy kérjek egy kis sétát és meg találjalak fürdetni - kihívóan nézek rá, még is mosolyogva.
- Tényleg el is felejtettem - mondja Louis, mire mindannyian kérdőn nézünk rá. - Hoztunk neked pár ruhát, Eleanor pedig két nap múlva jön hozzád - mondja miközben egy táskát ad a kezembe.
- Megmentő - sóhajtok fel és felállok a sport táskával a kezemben. - El sem hinné az ember, hogy ilyen kellemetlen egy kórházi köpenyben lenni - sóhajtva kukkantok bele a táskába. - Hmm és pont az én méretem - nézem meg a ruhákat és furcsa mód még a fehérnemű is jó méret volt. - Úristen sminket is hoztál? Egy angyal vagy! - ölelem át fél karral és már, sietek is a mosdóba, ahol felöltöztem. A sminket nem vittem túlzásba csak alapozó, fekete szemceruza és szempilla spirál.
- Nem tudom Louis te hová gondoltál, de elég lett volna csak alapozót és szempillaspirált hoznod, nem egy komplett smink szettet - nevetve jövök ki a mosdóból. - De a ruhát pont eltaláltad - mondom, majd visszaülök az ágyra.
- Annyi smink szokott lenni rajtad nem tudtam miket kéne hoznom - vonja meg a vállát.
- Az csak azért van, hogy mások ne ismerjenek fel - intem le majd a forró teát a kezembe, veszem amit hoztak nekem a fiúk.
- Hány éves vagy igazából? - kérdi hirtelen Liam. Múltkor is ő tette fel ezt a kérdés.
- Még mindig ugyanúgy húsz - forgatom szemeim. Mikor unja már meg ezt? 
- Tudjuk, hogy nem annyi vagy igazából. Nem tűnsz húsz évesnek - mér végig Harry.
- Miért, mennyinek tűnök? - kérdezem mosolyomat visszafojtva.
- Nem is tudom. Húszon kettő? - kérdi Niall.
- Ne öregítsetek már el - nyújtom ki rájuk a nyelvem.
- Tehát akkor fiatalabb vagy - mondja inkább magának mintsem nekünk.
- Meg kegyelmezek nektek a találgatásoktól - mondom mosolyogva ők, pedig várakozóan néznek rám. - A napokban töltöm be a tizennyolcat - Leesett állal néznek rám.
- Még csak 17 éves vagy? - kérdi ledöbbenve Zayn.
- Zavar? - vonom fel szemöldököm, és nem túl türelmes hangsúllyal kérdezem.
- Nem, csak... Megdöbbentő, hogy ennyi idősen...
- Ilyen komoly vagy
- Felnőttes
- Felelősség teljes
- Kacér - ezt természetesen Niall mondta.
- Kicsit sem tini - motyogja Zayn. Persze, hogy értettem mire gondol. Hiszen nem úgy viselkedem, mint egy 17 éves lány. Nem úgy viselkedtem vele, mint egy fiatalabb lány, érettebben. A múltam is egészen más, hiszen már azt is megéltem, hogy kisbabám volt.
- Mondom, hogy megváltoztam - mondom megvonva a vállam.
- 14 éves korod óta csinálod ezt? - esik le Harrynek, hogy mióta vagyok híresebb.
- Igen - bólintok.
- Hány éves voltál, amikor... - kezdi Niall, de nem fejezi be. Tudom, mire gondol.
- Tizenhat - felelek lesütött szemekkel.
- Nem voltál túl fiatal ehhez? - vonja fel szemöldökét Louis. Ezt még ő sem tudta.
- Inkább meg kellett volna ölnöm még hamarabb? - kapom fel a vizet egyből, ezért dühösen fonom össze magam előtt a kezeim.
- Nem úgy értettem - suttogja bűnbánóan Louis, mire én csak bólintok.
Kis idő múlva a fiúk elmentek mondván el kell intézniük valamit. De tudom, hogy csak Zaynel akartak kettesben hagyni, hiszen leginkább őt érintette ez az egész dolog.
- Zavar? - ugyan azt kérdezem tőle, amit nem is olyan régen, csak most sokkal lágyabb hangon, és csendesebben. Őszintén félek a válaszától.
- Csak megdöbbentő - mondja maga elé meredve.
- Nem válaszoltál - motyogom, majd betakarózom és elfekszem az ágyban.
- Nem, dehogy zavar. Öt év nem sok - feleli halványan mosolyogva.
- Lehet, hogy nem sok, de ilyenkor még igen. Később nyilván fel sem tűnik, de ilyenkor még sok - motyogom karkötőmmel babrálva.
- Miért? Lesz olyan, hogy később? - kérdi mosolyogva, és átül mellém az ágyra.
- Talán - suttogom, mire ő magához ölel én, pedig viszonzom.
- Nem érdekel hány éves vagy - suttogja a fülembe. - Megdöbbentett, hiszen sokkal felnőttesebb a gondolkodásod, és ahogyan hozzám viszonyultál azzal is idősebbnek, mutattad magad - mondja még mindig halkan.
- Megváltoztam - suttogok most én. - De úgy érzem képes, lennék visszaváltozni miattatok. Miattad - nézek fel szemeibe.
- Miért mentél el, amikor vacsorázni vittelek? - kérdi én, pedig lesütöm szemeim.
- Nem lenne helyes, hogy együtt legyünk - nézek fel végül barna szemeibe, amikben el is veszek rögtön. - Én még nem vagyok képes megmutatni neked, ki vagyok és tudom, hogy egy idő után ezt megunnád akkor, meg inkább most menj, mint később.
- Addig várok rád, amíg csak kell Szerelmem! - suttogja édes hangján. Oldalamra fekszem ő, pedig mögém, és úgy ölel magához. Kezem kezén van, és úgy vannak össze kulcsolva ujjaink. Így aludtunk el. Ketten. Együtt.